Judit Juhász, 2010.05.12. 10:12
[
2011.07.02. 11:42 frissítve
]
Megadtuk a természetnek, ami jár. Feltettük az í-re a pontot. Nem mondom, hogy felhőtlenül boldog vagyok, de mivel a szoptatás teljes folyamata Ákosra és az ő igényeire volt bízva, így most sem reklamálok. A bejelentéssel vártam egy hetet, hátha még „visszafordul” de most már kijelenthetem, hogy itt a vége.
Elválasztotta magát mindenféle anyapótló segédeszköz nélkül. Nincs cumink, cumisüvegünk, rongyocskánk stb...
Ami maradt, a női mellek csodálata. Bárhol észreveszi, ha egy kicsit lezserebb hölgyet lát, meg jegyzi, hogy tetszik vagy nem teszik. Keresztlányomnak alkalomadtán lobbizik, hogy cicit kapjon, ha mi, anyukák elmélyülnénk a beszélgetésbe és Eszti már :) legalább kétszer szólt volna, akkor Ákos a segítségére siet, hogy Eszti cicit kér.
Aki ismer minket, tudja, hogy a kezdetek nagyon nehezek voltak. Három hét küzdelem, cumisüveg, éjjel-nappal fejés stb….
Jött a segítség a LLL-től és örök életemben hálás leszek Juditnak és a csoportnak, Nagyné Baán Terike védőnőnek, aki taníthatná a kollégáinak mindazt, amit nekünk átadott, "kis" családomnak és az előbb virtuális, majd nagyon is valós barátnőimnek, hogy kitartásra sarkalltak.
Volt fájdalmas mellgyulladás, lázas betegen szoptatás, bevásárlóközpont próbafülkéjében szoptatás, főtéren padon, kocsiban rendszeresen, barlangban túra közben, tengerparton, hajón, iskola tanárijában, elsősegély helyen, stb. Mindig igény szerint, ott, ahol éppen szükség volt rá.
Hogy őszinte legyek, a gyakoriság miatt sem hittem abban, hogy működik az elválasztódás. Hiába olvastam róla korábban, olyan hihetetlennek tűnt. Egyszer csak elkezdődött. Napközben már nem kellett vagy csak akkor, ha vigaszra szorult. Elmaradt a délutáni alváshoz, utána a reggeli ébredéshez. Az esti alváshoz még maradt egy ideig, de rájött, milyen jó buli, ha apa olvassa a mesét és én mellőzve lettem. Annyira finoman csinált mindnet, annyira lágy volt az átmenet, hogy a melleim nem gyulladtak be, hanem szépen alkalmazkodtak az igényekhez.
Voltak rácsodálkozó kérdések: Még mindig szopik? Igen, még mindig.
Ilyenkor szívesen visszakérdeztem volna, hogy mennyivel természetesebb, hogy ennyi idősen még cumizik, rongyot rágcsál stb. Szerintem semmivel nem természetesebb. De ez a saját véleményem, és az elmúlt három év megtanított rá, hogy csak akkor szólok szoptatással kapcsolatban, ha kérdeznek. Véleményt nem alkotok, tanácsot nem adok. Nálam az élet bizonyította, hogy helyes döntést hoztam, hogy nem engedtem beleszólást. Azok, akik azzal riogattak, hogy még érettségin is cicizni fog, üzenem, hogy biztos, csak nem az enyémmel.
Többször volt olyan kérdés: Te jó ég, még mindig van tejed? Vagy: De jó neked, hogy tudod szoptatni! Itt a válasz: http://www.lll.hu/
Ehhez az egészhez kellett egy Apa, egy Férj, aki végig támogatott. Amikor kicsit soknak találtam, akkor is segített. Ha Ákosnak egész nap cicire volt szüksége, hozott ebédet. Segített biztosítani a helyeket, az alkalmakat. Látta az egésznek az értelmét. Egészségileg és kapcsolatilag is.
Kellett, hogy a nagymamák megértsék, ez az a terület, ahol nem fogadok el ellenérveket csak támogatást. Meg is kaptam.
Összességében csodálatos három éven vagyunk túl és csak sajnálni tudom, hogy 16 éve még nem volt vagy én nem ismertem a LLL-t és Árpikát csak 6 hónapos koráig szoptattam, Gábort pedig 18 hónapos koráig. Nagyobb szabadságot adott a cumi és a cumisüveg, amit így visszanézve szégyellek, de akkor még sok volt a külső befolyásoló tényező.
Még egyszer hálás köszönet mindazoknak, akik hozzásegítettek ehhez a csodálatos élményhez!
Csillikné Szabó Szilvia
|
Judit Juhasz, 2008.09.14. 11:15
A Kútvölgyiben szültem 2006-ban. Kisfiam koraszülött volt, így átvitték rögtön a szomszédos János kórházba, egy darab puszit adhattam neki, és már ott sem volt. Párom lefotózta az inkubátorban, az a két kép volt a társam az elektromos mellszívó mellett, amit a csecsemő osztályon ücsörögve használtam.
Szoptatásról ugyebár szó sem volt. Csütörtökön szültem este, szombaton átmehettem a Jánosba egy kis simire, a babámba folyt a gyógyszer, napozott a kékfény alatt, szopiról ismét szó sem volt.
Azt hiszem vasárnapra sikerült az éjszakai mellszívózások eredményeképp kicsiholnom magamból alig 10 ml sárga tejcsit, amit fecskendőbe felszívtunk, és a csecsemős nővér berakta a fagyasztóba, pedig már indultunk is a Jánosba, hogy átvigyük neki az első adag tejemet. A tejcsi megfagyott, és ki se olvadt míg átértünk. Az ottani nővér átvette, majd elvitte pasztörizálni (azt hiszem). A lényeg, hogy megkezelték valahogy. Így csak szűrt tejet kapott. Nem tudom pontosabban elmondani, de a lényeg ez volt. És nem tudom, hogy megkaphatta volna-e tisztán, ha nem lett volna lefagyasztva. Mindenesetre rosszul esett, hogy az első tejemet, amin egy csomót görcsöltem, hogy megkapja azt a védettséget, amit a többi baba, akik még a szülőszobán szopiznak.... erre meg pasztörizálták... Szóval ez is kimaradt.
Az első szoptatási próbára a Tűzoltó utcai PIC-en került sor (azóta megszűnt), az itt lévő orvos megengedte végre hétfőn, hogy kezembe vegyem a fiam, és megpróbálkozzak a szopival, ami persze nem ment. Segítettek. Szétnyitották valahogy a száját, és az összenyomott cicimet a szájába dugták. Nem is igazán tudom, hogy mit műveltünk ott pár percig, többször megpróbálták, a baba leginkább aludt, nekem baromi kellemetlen volt, hogy tapogatnak, és a kis fejét erőltetik rám. Nem hangzott el egy szó sem arról, hogy ez majd később menni fog, vagy kihez forduljak, hogy menjen, vagy egyáltalán mi lesz majd ezután.
Aztán lekerült kb.3 nap múlva a csecsemőosztályra, ahol belerázták az ottani rendbe: 3 óránként etetés, pelenkázás, méricskélés, éjszaka egyszer tej ill. táp helyett cukros tea - nappal én is bemehettem etetni, illetve megpróbálhattam a szoptatást 10 percig, de ha nem szopott eleget (MÉRLEG!), akkor pótlást kellett kérnem a nővértől (a leadott anyatejemet, vagy tápot), amit nagylyukú cumin keresztül döntöttek le a torkán. Nekem is megmutatták, hogy hogyan kell csinálnom, hogy lenyelje az adagját - és hogy otthon is tudjam majd etetni. Tömték a gyereket, aki persze visszabukta a nagyját. És többnyire aludt. A szoptatás módjában nem segítettek, csak a tápszeres tömést tanítgatták, és ha nem ment nekem, megcsinálták ők. A lényeg az volt, hogy az időt tartani kellett, mert ha nem fejeződött be időben az etetés, akkor a következő etetésig már csak kevés idő maradt.
Búcsú ajándékként kaptam tőlük 5 darab 5 centis "tömő cumit" (lucsit), azzal a felkiáltással, hogy otthon is majd úgyis kell, plussz egy tápszer receptet. Nem hitték, nem is biztattak, eszükbe sem jutott, hogy én ŐT szoptatni fogom.
Sok képet csináltam a kórházban akkoriban a telefonommal, meg videót is, de egyszer véletlenül kitöröltem őket, így nincsen képemlékem arról az időről, ezzel is segítve a jótékony felejtést és lelkem gyógyulását!
Azt se tudtam, hogy mit kezdjek a babámmal 12 nap kórház után, amikor mentünk végre hazafelé. A kocsiban végig beszéltem Schneiderné Diószegi Eszterrel, és jó volt végre igazi tanácsot kapni, és biztatást, hogy menni fog, és hogy miket próbáljak ki. Köszönöm neki!
A tápszert kiváltottuk, de kibontatlan maradt. Szoptattam, amikor csak lehetett. DE HOGY FÁJT! Amikor bekapta, és elkezdte szívni! Könnyeztem, és bíztam abban, hogy jobb lesz, nő a feje is, és majd az is segít, megnéztem a könyveket, internetet, védőnő is próbálkozott. Jártunk a szoptatási ambulancián az István kórházban, ahol a fiam szinte végig aludt, így nem sikerült helyesen mellre tenni.
Aztán eljutottam az érdi csoportba. És ittragadtam. Korábban nem tudtam, hogy hogyan is akarom szoptatni, nevelni a gyerekem, de itt megkaptam a mintát és a segítséget. Azért is jó azóta is idejárni, mert akik ide rendszeresen járnak, azok ugyanúgy gondolkodnak a szoptatásról és a gyereknevelésről, és nem néznek ufónak :) A felmerülő hasonló problémákat jó megvitatni olyanokkal, akiknek a kérdésekhez a hozzáállásuk ugyanolyan mint az enyém.
A szoptatás az 5. hónapig bimbóvédővel ment, aztán egy megfázás miatt nem kívánta a műanyagot a szájába a gyermek, így sikerült elhagyni.
És beindult az igazi szopi... és eztán már éjszakánként is szopizni akart, így egy ágyba költöztünk.
A szopi ment éjjel-nappal 23 hós koráig, amikor is belefáradtam az éjszakai 5-6 ébrenlétbe (mivel én ébren töltöttem a szoptatásokat), és bababarát módon leszoktattam kisfiamat az éjszakai szopikról. Megmaradt 3 nappali, amiket további 3 hónap alatt hagyott el. A végén már az is segítette a leválást, hogy pocakba került a kistesó.
Jó érzésekkel várom a második gyermek szoptatását, mert magabiztosságot ad, hogy most már tudom, hogyan működik, hogy mi a lényeg, és kihez fordulhatok, ha mégse tudok valamit. Aggódás csak amiatt van bennem, hogy nehogy ő is koraszülött legyen, és legalább őt szoptathassam rögtön a szülőágyon.
Jäger Gabi
|
Judit Juhasz, 2008.08.29. 5:26
[
2008.08.29. 6:04 frissítve
]
2007. március 15-én ősi ösztönöktől vezérelve, tele önbizalommal indultam neki a szülésnek és a szoptatásnak. Ákos születése a fájások kezdetétől az első sírásig mindössze két órát tartott, tehát a szülés lefolyásának természetességéről felállított teóriám megállta a helyét.
Lássuk a szoptatást. Erre is volt és mind a mai napig megvan az álláspontom. Meggyőződésem, hogy amikor őseink a Honfoglalás során bolyongtak vagy jurtákban éltek nem volt cumisüveg, sem cumi. Abban is biztos vagyok, Attila "az Isten ostora" sem cumisüveggel és tápszerrel az oldalán tért vissza hódításaiból és mégis itt vagyunk, nem haltunk ki. Miért?
Azért, mert még élt az ösztön! Az az ösztön, amit ma /elég régóta/ a média, a reklámok és sok "jóakaró" igyekszik az anyákból kiölni. Én is a befolyása alá kerültem és "természetesen" megvettem a cumit, cumisüvegre való fogszabályzós cumit, mellbimbót imitáló cumit, mellbimbóvédők lehető legszínesebb változatait stb...... Pakkomban ott lapultak, nehogy már kimaradjak valamiből. Tehát, a meggyőződésem és szilárd elképzelésem semmivé lett.
Vissza a szülőágyra. Kezembe adták az én gyönyörűséges fiacskámat, majd igyekeztünk mellre tenni. Valamit matatott, tudta ő mit kell csinálni, de a szülésznő megfogta a nyakszirtjénél és "kicsit" határozottabban nyomogatta. Erre ő éktelen sírásba kezdett, majd elvitték. Másnap reggel hozták, természetesen a cukros vízzel telt cumisüveggel együtt. Anyuka ezt itassa meg vele, mert rendesen be van sárgulva. Valóban sárga volt, sőt alig ébreszthetően aluszékony, de azért én inkább a mellemet dugdostam a szájába. Ezt meglátva a csecsemős nővérke azonnal a "segítségemre" sietett és ismét elkapva a nyakszirtjét kezdte nyomkodni. Ákos gondolta, fehér ember nem felejt, innentől kezdve mindig sírni kezdett, amit a csecsemősök még mindig a "jól bevált technikával" próbáltak felülmúlni..
Fejtem a tejet, volt rendesen és vittem, hogy ezt adják neki éjszaka, de legnagyobb megdöbbenésemre tápszert adtak neki. Gondoltam, majd itthon. Közel négy hét megfeszített küzdelem kezdődött. Tudtam, hogy nem éhezik, hiszen tejcsi volt, napi négy órát fejtem és cumisüvegből adtam, gyarapodott rendesen, de az ösztönök nem hagytak nyugodni. Sokat sírtam és tehetetlennek éreztem magam, mintha az anyai létem csorbát szenvedett volna. Elkeseredett küzdelmemet látva, Terike a védő nénink és Judit, aki akkor tanult mellette minden igyekezettükkel és tudásukkal azon voltak, hogy ezt a harcot sikerre vigyük. Ákos nevében is HÁLÁSAN KÖSZÖNJÜK!
Minden napom azzal telt, ha nem fejtem a tejet, hogy a mellemet dugdostam a szájába és egyre ritkábban sírt, miközben arra gondoltam, hogy ezt pár száz évvel ezelőtt nem élte volna túl, vagy "béranya" szoptatná. Közben felkerestem Juhász Juditot a La Leche Liga érdi csoportjának vezetőjét, aki szintén megállapította, amit már a védőnők is, hogy erős szopóreflexszel rendelkezik, de valamiért még sem akarja. Neki is nagyon köszönjük, mert még telefonon is tartotta bennem a lelket!
A nagy pillanat: Húsvét hétfő délelőttjén Gáborral /középső fiam/ ringatózott a hintaszékben, én pedig szokásomhoz híven fejtem a tejet, amikor a csupasz nyakánál keresni kezdett. Olyan volt, mint egy "kiscica" aki az anyja mellét keresi. Azonnal lekapcsoltam magam a gépről és mellre tettem. Mintha mi sem történt volna, a világ legtermészetesebb módján kezdett el szopizni. Ma már 18 hónapos, de a cicit nem engedi. Sőt mondja, hogy "cici". Cumisüveget és cumit, mint rossz emléket száműztük az életünkből. Mivel tudom, hogy ez nem csak táplálék és folyadék, ha kéri, kapja. Voltunk már hipermarket próbafülkéjében, barlangtúrán /ott félt/, ajánlottak fel csinos hostess lányok mellékhelységet rendezvényen, de mondtam, egyen ők ott stb...
Mivel már "nagyfiú" azt meg tudjuk beszélni, hogy kicsit várjon, de amíg kicsi volt, semmi nem érdekelt, se hely, se idő, se személy, mert ez a világ legtermészetesebb dolga, és aki ezt nem érti meg vagy nem így gondolja, azt csak sajnálni tudom.
Remélem tapasztalatommal tudtam segíteni. Bármilyen nehéz is, nem szabad feladni!
Még valami, a sok "segítő szándékú" ellen. Nincs olyan, hogy kevés a tej, nem jó a minősége, meg még sok badarság. Annyi a tej amennyit a baba igényel és olyan összetételű, ami a baba korának megfelelő. A sok beszéd mögött hatalmas üzletek tornyosulnak és nagy cégek gazdagodnak.
Miért segítsük őket?
Csillikné Szabó Szilvia
|
|
